EMMA.

Volnék bár hegyeken lebegő szél, messze röpűlnék,

Messze, hol érzelmim kínja nem érne utól.

Volnék bérci patak, lerohannék sziklatetőkről,

S eltűnném a nagy tengerek árja közé.

Lomb vagyok; a szerelem szép fáján hervadozó lomb,

Melyet hűtlenség játszi fuvalma letört.

Míg lebeg a hegyi szél s lezuhog vigan a patak árja,

Száradok én; a bú lassú halállal emészt.