XXX. ZSOLTÁR

T. B.

Háláadása Dávidnak az Absolon ellen való

 megszabadulásért.

1

Dicsérlek, Uram, tégedet,

Mert te megtartál engemet,

És kegyessen fölemelél,

Ellenségimtől megmentél

És meg nem engedéd azoknak,

Hogy nyavalyámon vigadjanak.

2

Hogy fölkiálték tehozzád,

Nyavalyámot meggyógyítád,

És hogy én csaknem az sírbe

Esném az halál tőribe,

Ismét föltámasztál engemet,

Pokoltúl megmentéd lelkemet.

3

Istenes hívek és szentek,

Az Úrnak énekeljetek,

Áldjátok őtet mindvégig,

Mert nem haragszik sokáig,

Az ember alég gondolhatja,

Mely hamar elmúlik haragja.

4

De az ő kegyelmessége

Rajtunk megmarad örökké.

Néha olly dolgom érkezik,

Kin estve szívem bánkodik,

De reggel, mihelyen fölkelök,

Azonnal víg örömet lelök.

* * *

5

Mikoron jól volna dolgom,

Akkor vala vigasságom,

Mert magamban azt itéltem,

Hogy ne lehessen esetem,

Mert érzettem kegyességedet,

Mellyel erősítéd hegyemet.

6

De hogy tőlem szent orcádat

Elfordítád ótalmadat,

Legottan én elijedék,

Könyörgék, és ígyen szólék:

Mi hasznod, Uram, én véremben,

Az halál ha temet veremben?

7

Uram, ha én porrá leszek,

Tégedet hogy dicsérhetlek,

Igazságod hogy hirdessem?

Hallgasd meg, Uram, kérésem,

Könyörülj rajtam, szabadíts meg,

Légy kegyelmes, Uram, és tarts meg.

8

Az én siralmimat végre

Fordítád boldog örömre,

És szomorú zsákruhámat

Elvőd rólam bánatimat,

Kiért, Uram, örökké áldlak,

Mindenek előtt magasztallak.