MICSODA ÉV!... MICSODA TÉL!...

Az alkonyat már ballag fenn a havas háztetőn,

a bús hideg a csontba fú szivet remegtetőn.

Alig hat óra; bámulom a fagyott ablakon

a téli tájnak borúját, amerre én lakom -

a fagyott ablakon.

Az egyik háznak tetején a dróton csüng a hó:

ki tudja, milyen hír repül át rajta, rossz-e? jó?

Egy másik házon lobogó, piros, zöld és fehér,

lobog, lobog s e lobogás ma már nem messze ér -

piros, zöld és fehér...

Amott, a rozzant ablakok mögött kis mécsvilág,

a kapualjban reszketőn vihognak bús rimák.

Köztük egy lappangó alak: osonva jár a kór,

és rettenetes mérgiből szegény szivekbe szór -

osonva jár a kór.

Micsoda év!... Micsoda tél!... Mely rémes pusztulás!

Reszketve él a gőgös úr, pór s a pap, a csuhás!

A gennyet köpködő halál ma itt és holnap ott

ereszt el undok mély vizén sok árva csolnakot -

ma itt és holnap ott.

Csukott kocsikban utazik és autón és vizen,

csontos, behorpadt vállain mindenkit elviszen?

Lagunák, hidak és folyók, faluk és városok

mind az ő undok, rémes munkájátul sárosok -

faluk és városok...

... Feléd tekintni sem merek, egyetlen, drága nő!

Szivemben érted forró láz fogan, oly rekkenő!

Mi lenne, ha egy reggelen - egyetlen angyalom -

te sem lehetnél már egyéb: halott és gyatra lom...

Egyetlen angyalom!

Az ujjaidnak rózsaszín hegyében mind a vér

megállna és a körmeid, mint rózsafán a dér...

és édes szádon kétfelől hideg szaladna át

s fekete felhő nyomná le keblednek vánkosát -

S hideg szaladna át...

A térd, amelynek bársonyán a boldog út szaladt,

kihűlne ott az illatos selyemszalag alatt.

S megszűnne minden, minden ott a vállfűződ felett

és pondrók szívnák véredet az ajkaim helyett...

a vállfűződ felett...

Hozzád sietnék most. Oly szörnyű rémület e perc.

De - oly szegény vagy, félsz, talán még rámnézni se mersz.

Még meghalni se vón erőd együtt velem, talán!

Sem inni velem áldomást az élet asztalán -

talán, talán, talán...

Hogy így két ember kétfelé sóhajtson alkonyon:

mily átkozottul szörnyű kín, egyetlen angyalom!

Hogy le sem írhatom neved, mert másé az a név!

És napok múlnak s nem hoz minket össze már az év...

Mert másé ez a név!

Ne félj, veled, veled vagyok, nincs köztünk semmisem!

Csupán a tiltó végzet s a halál, én kedvesem!

A perc, ha múl; a nap, ha tűn; az éj, ha rámborul:

mindég utánad ballagok, örökös vándorul -

az éj, ha rámborul...

A nagy járvány idején, 1918