A NÉMASÁG ÁLARCA ALATT [1]

Most már te: szívem szerelme, édes,

csak andalogj a téli utcán, régi múlton.

Takarjon bundád selyme s drága préme

meleg nyakadra biztatón simuljon.

Úgy járj itt, e hasító hidegben,

feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma,

idegen, vad férfiszemektől áhítottan:

egy régi bús ember vesztett hatalma,

ki majd a decemberi hóba lépek,

nyomomba nagy fekete út marad utánam.

És vágyom vissza teák langy zamatját,

mely csókjait idézi csöndes számban.

S remek csípőd, s meleg nyakad, az áldott,

mint örökhóval fedett, halálosztó hegyek:

úgy csillannak majd elborult szemembe

s messziről intnek, hogy néma legyek!