Egy pillangó története

Hideg volt még s a föld kopár,

Pacsírta még nem énekelt.

Az ibolya se bújt elő

S egy lepke már is szárnyra kelt.

Bekarikázta a mezőt,

Enyhet keresve, társtalan’,

S mégis tavaszrul álmodott,

És úgy örült, hogy szárnya van.

Fáradtan olykor megpihent

Kórón vagy száraz ágakon,

És várta a derült tavaszt,

Merengve a felhős napon.

Remélt és várta, leste, hogy

Mikor lesz végre már meleg.

Oly sápadt volt a nap neki,

S oly dermesztők az éjjelek.

Fázott szegény, de víg maradt;

A tavasz álma volt vele;

Jól tudta, hogy lesz kikelet,

És rózsa lesz a kedvese.

Lett is tavasz; volt ibolya;

Volt rózsa, fény és napsugár;

De nem a pillangónak; ő

A tavaszt meg nem érte már.