Magdolna

Szép s ifju volt, forró vér áldozatja;

De ifjuságát bűnbánón siratta.

S a porból, hova röpke gerjedelme

Tiporta, isten karja fölemelte.

Mert szíve tiszta volt, s bár elbukott,

Szeretni mint ő senki sem tudott.

Midőn Jézus, kinek selyem hajával

Lábát törölgeté, kereszthalállal

Kimult, a mint azt megjövendölék:

Ott sirt, ott tördelé fehér kezét.

Hirdetni a világnak ő ment

A Megváltó feltámadását;

Ő, a dicső, fényeskedő szent!...

Emléke illat, neve fény, imádság!...

De jaj, akkor volt az, midőn az isten

Közöttünk járt, emberré válva itten!

De hol keressük most, mely égi jelbe’,

Ki az igaz bünbánót fölemelje?...

Buktatni, azt most is mindenki kész.

Emelni?... Erre nincsen férfi-kéz.

Csak vén szatír, ki pénzzel csalogat,

Kinek vérdíja gyöngy, selyem, fogat;

Csak ifju aggastyán, ki részegen

Megrúgja a leányt, ha védtelen.

Szegény Magdolna, mondj le a reményrül;

Nincs, nincs kinek lábához öntened, -

Gyönyörre készült, bóditó csalétkül,

S nem hódolat-jelűl illatszered.

Mulass és tombolj, gyúljon lángra véred

Igy is, ugy is utólér bünhödésed.

Még jó, ha nem lesz ránczos homlokod;

Ha idején, kórházban ér halálod,

Mielőtt elgőzölgött mámorod,

S a pirosító arczodról lemállott.

De ha fenékig kel kihajtanod

A megvetést, szégyent, utálatot:

Megvénülsz és leköpve, letaposva

Szeméten pusztulsz el, mint utcza rongya.