Halottak napján

I.

Most keseregd ki bánatod’:

Sirasd magad meg, ez a te napod,

Magános élet gyászos embere!

De szomorú tekinteteddel

Ne a halottakat keresd fel,

Ne menj a temetőbe, ne!

Idegen minden sírja néked;

Ott is csak a magány kisérget,

S csak annál kínosabban érzed

Kietlen egyedűliséged’.

Azért a négy fal közt maradj,

S gondold meg azt, hogy árva vagy;

Élők között is, holtak közt is az,

Halottad sincs, kit megsirass.

II.

Ez a halál, a hervadás hava.

Emlékezzünk halottainkra ma.

Óh, mert kinek nincsen köztünk halottja,

A temetőben vagy saját szivében!

Menjünk ki s hintsünk a hideg sirokra

Könnyet s virágot; ma a könny se szégyen.

Ki vesztett gyermeket, szülőt, arát;

Ki téged gyászol, hitves, jó barát:

Gondolja meg: e szomorú világon

Nemcsak porhűvelyünk: minden veszendő.

Elszáll az ifjuság, a nyár, az álom,

S hogy ne legyen multtá, nincs oly jövendő.

Melyen kedvünkre, nyiltan sírhatunk,

Egész esztendőben nincs több napunk,

Fájdalmunkat ma rejtegetni nem kell.

Halandó, gyönge testvérek vagyunk ma.

Sirok között egyenlő minden ember,

Akár ott sirva, akár oda jutva.