Üres napokban

I.

Ezek a petyhüdt, fáradt, lomha perczek

Szivemre mint lidérczek nehezednek.

Érzem, a hogy lassankint öldösik,

Csontombul a velőt kiszörpölik,

Hogy tűrelmetlenűl és bosszusan

Gyakran könyörgök: Verj meg, óh, uram!

Hadd sírjak égető vérkönnyeket,

Sötét hajam’ a bú őszítse meg,

Lássam, hogy lelkem rongyokká szakad,

S roskadjak össze ennyi kín alatt.

Üldözzön átok, kaczagás a sírba,

Dobáljanak meg kővel engemet;

De legyen aztán rólam is megírva;

Viharban élt, a villám ölte meg!

II.

Kinek nyomor ringatta bölcsejét,

Ki mindig félkegyelmen éldegélt,

Semmit se vesztett, mit méltán siratna:

Nem szenved az, szüksége nincs vigaszra.

De koldus szívvel, jövőben se bizva,

A kincses multat sóhajtani vissza,

Bánkódva, elhagyottan, egyedül,

Álmodni régi örömek felül;

Hurczolni szebb idők emlékeit:

Nem birja szívem és elvérezik.

III.

Csak múljatok, csak múljatok,

Ti meddő, szomorú napok.

Kiállom én az éjszakát.

Ha nem is látom csillagát.

Ábrándvilágom rég fakó;

Reményem összetört hajó -

S szivemet, mint kéklő hegyet,

Sürű, nehéz köd ülte meg.

Ez egyhangú homály, e köd

Oly jó, mert legalább beföd.

Nem látni, hogy szivem sajog;

Nem tudni, bús miért vagyok.

Csak múljatok, csak múljatok,

Ti meddő, szomorú napok.

Örökké nem tart semmisem:

Szivem is végre megpihen.