XLV. Még most is véled, csak tevéled

Még most is véled, csak tevéled

Szokott benépesülni álmom,

Az éjjel láttam ujra képed’,

Én édes, elhervadt virágom.

Szemed, a hűséget sugárzó,

Rajtam pihent szelíd hevével;

És hangod, mint csengő madárszó

Áradt a némaságba széjjel.

Arczod rózsáit, szűz derűjét

Lehe nem érte hervadásnak;

Az írigy évek tova tüntét

A régi szépségben kiálltad.

Gyönyörrel néztelek, de szóra

Nem birt megnyilni gyáva ajkam.

Pirulva álltam, elfogódva,

Mint üdvünk szép korába’ hajdan.

S midőn az álom tünni kezdett

És szemeim lassan kinyiltak:

Ajkim csöndes hálát rebegtek,

Hogy megjelentél álmaimnak.

Óh mert ölelne bár keletnek

Szép húrija, drágább az álom,

A mely téged mutat szivemnek,

Én édes, elhervadt virágom.