IX. Örök szerelem

- 1877. julius 14. -

Régi szeretőm vagy! Már mi régen

Megöleltük egymást számtalanszor.

Egyszer élünk minden ezer évben,

Férfi vagyok én s te mindig asszony.

Te enyém vagy, én tied vagyok,

S ha te meghalsz, én is meghalok.

S ha aludni tértünk, sírba dőlve,

Akkor is találkozunk mi ujra.

(Áldott az a szél, áldott örökre,

Mely a mi porunkat összefújja!)

Ott is szerelemrül álmodunk,

Ott is együvé kerül porunk.

Egymásé vagyunk örökre, bárha

Száz alakot, száz helyet cseréltünk.

Suttogunk forró szerelmi lázba’,

Hol bolyongtunk, mik voltunk, hogy éltünk!

Változandó minden idelenn,

Csak a mi szerelmünk végtelen.

És ha újra kezdjük a bolyongást,

S szél, vihar, hab és felhő ragadnak;

Hamvainkat száz alakba’ folyvást

Együtt viszi, söpri szél, vihar, hab.

Legyen élet vagy legyen halál,

Minket örök hűségben talál.

Igy töltöttünk már mi miljom évet.

Ha te rózsa voltál, én a harmat.

Gerliczének én voltam a fészked;

Hullám voltál s én a hattyu rajtad.

A szivárvány egyik fele én

S te a másik, fent az ég ivén!

Bízva nézek a halál elébe:

Mert szivünk nem veszti el szerelmét.

Hamvam’ a te hamvad közelébe

Fogja vonni boldog, édes emlék.

Együtt élünk és együtt veszünk

S porladozva is ölelkezünk.

Hervadás, halál, mulás regéi,

Nem hiszek én bennetek! Hiába,

Szerelmünket ez a sors nem éri;

Nincsen annak vége, nincs halála.

Időt az nem ismer; kezdete

Sose volt és nem lesz vége se.

Dobogó szivem minden paránya,

Mely a míg élt, tiszta lánggal égett;

Századokról századokra szállva,

Nem szeret mást, senki mást, csak téged!

Te vagy üdve, vágya, mindene.

Örök álma, örök élete.

Mit tünődöl? Ki tanítna félni!

Ezer évben, ezer változatban

El nem hagytuk egymást soha még mi,

Mert a mi szerelmünk halhatatlan.

Együtt porladoznak szíveink,

Míg lejár az ezer év megint...