LXIX. ZSOLTÁR

Nagy nyomorúságban sínylő ember esedezése

Szabadits, szabadits óh Isten,

Mert a víz, mert az ár elsodor.

Mély sárba, dágványba sülyedtem,

Az örvény elborit, rám omol.

Elfáradt, kiszáradt a torkom,

Elbágyadt, elborult két szemem,

Kiáltok, jajongok a porban,

Mert várlak, idézlek Istenem.

Több gyülöl, több üldöz, mint a por,

Ok nélkül, ártatlan zaklatva.

Te ismersz, te láthatsz; szivem forr,

Hogy hiszek, hogy bízom szavadba!

Szavadért, nevedért gyalázást,

Szenvedek, eltürök lenézést:

Epedek, esengek érted s lásd

Jövevény lettem én, jövevény;

Gyalázód legyaláz cudarul,

Mert Érted, mert Véled cselekszem:

Ha sirok, bőjtölök rám fordul

S gyászomban kicsufol ezer szem.

Leszólnak, szidnak a kapuban,

Kicsufol, kidalol a részeg:

De áldlak, imádlak én Uram,

Mert lelkem, mert szivem felvészed.

Emelj ki, ments ki az iszapból,

Ár, örvény, verem el ne nyeljen:

Kegyelmed, irgalmad s jóságból

Szent orcád tünjék fel a helyen.

Légy közel, váltsd meg bús lelkemet,

A szégyent, pirulást Te látod,

Megtörten, betegen lehellek,

S részvétet, vigaszt nem találok.

Mérgeket kevernek étkembe.

Ecetet, hánytatót, ha innám:

Vakítsd meg, roskaszd meg éltembe,

Dobzóknak, hetykéknek hálót hányj.

Palota lakásuk pusztává

Busuló haragod tapossa:

Kit kedvelsz, kit szeretsz értük lásd

Pusztáknak, hegyeknek lakossa.

Gyüjtsd egybe, szedd össze gazságuk,

Életet, váltást ne érjenek:

Nyomorult szenvedő rabságut,

Emeljen fel engem érdemed.

Énekkel, hálával dicsérlek

S kedvesb ez ökörnél, tuloknál:

Óh öröm betegnek, szegénynek,

Hogy az Ur, az Isten reánk vár.

Dicsérjék az egek s föld martja,

A tenger és mi él, szent nevét,

Mert Siont és Judát megtartja,

És benne szolgáit, hű népét!