ŐSZ.

Légy üdvözölve ősz, te föld halála,

Borult egeddel üdvözöllek én,

E szívhez illik bús napod homálya,

S e hervadás a messze föld szinén.

Pusztán, mint téreid, áll életem.

Halálra intesz, üdvöz légy nekem!

Hervadva húll már a levél a fáról,

És elszállt a virágok illata:

Igy tűn el az öröm, csak múlt bujáról

Meg nem feledkezik a szív soha.

Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld;

Ha veszve a remény, mit ér a zöld?

Mit ér a dal nekem a zöld berekben,

Ha csak elmúlt vigalmaimra int,

Hogy én is hittem egykor emberekben,

S hogy minden eltűnt, gyermek álmakint,

S éltemből egy maradt: a fájdalom,

És az, mire taníta, bús dalom.

Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit,

Szinesre festi végreményimet;

Miért irígyled? Elvevé virágit,

És pusztán hagyta ifju éltemet.

Lehúll a lomb, ha oly szinezve áll,

Közelgve csak szebbíti a halál.

Miként legszebb a nap végső sugára,

Legcsillogóbb a hajnal csillaga:

Úgy önti báját a költő dalára

Tikkasztó élte nyájas alkonya.

Órája elmult, megnyeré a bért:

Öröm helyett a fonnyadó babért.

1839.