ÉN IS SZERETNÉM...

Én is szeretném nyájasabb dalokban

Üdvözleni a szép természetet,

Ábrándaimnak fényes csillagokban

S bimbók között keresni képeket.

Én is szeretnék kedvesem szeméről

Enyelgve és busongva dallani,

S nyájas arczáról, jég-hideg szivéről

Érzékenyen sok szépet mondani.

Én is szeretném lángoló szavakkal

Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,

Szabály szerint kimért zengő sorokban

Megénekelni a magyar hazát.

De engem fölver nyájas képzetimből

Komoly valónak súlyos érczkara;

Fajom keserve hangzik énekimből,

Dalom nehéz koromnak jajszava.

Mit ezrek némán tűrve érezének,

Eltölti égő kínnal lelkemet;

Mért bámulod, ha nem vidám az ének

S öröm helyett csak bút ébreszthetett?

Mig gyáva kor borúl hazám fölébe,

Én szebb emlékivel nem gúnyolom;

Mig égő könny ragyog ezrek szemébe’,

Szelíd örömről nem mesél dalom.

Miként az aeol-hárfa viharokban

Feljajdul a magas tetők felett:

Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban,

Ki várna tőle nyájas éneket?

Ha éji vész borítja látkörünket,

Villámokért sohajt a tévedő;

Ha régi bánat kínozá szivünket

Nem könnyeket kér-e a szenvedő?

S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,

Egy könny, kimondva ezrek kínjait;

Kit nem hevít korának érzeménye,

Szakítsa ketté lantja húrjait.

1846.