A KÍSÉRTET.

A kertben áll a rózsa

Pirúlva bájolón,

Nincs párja szép nemében

A lombos bokrokon.

Nincsen delibb a föld körén,

Tavasznak nincs édesb tömény.

S a lyány jön a virághoz:

»Ah bájoló virág,

Mért vesznél ösmeretlen?

Hadd lásson a világ.«

A lomb elrejti kelyhedet,

Virúlj te itt szivem felett.

És ím a hölgy s a rózsa

Egymással mennek el,

Ez illatot lehelve,

Az vígan énekel.

S miként az illat a dal vegyül,

Gyönyörrel telt a táj körül.

De hő a lyányka keble,

Nem jó pihenni ott,

Hol szív dobog szeretve;

S a rózsa hervadott,

Búsan lehajtja szép fejét,

Elillatozta életét.

De boszút áll halottan

Mosolygó gyilkosán,

Mint egy rém kóborolva

A szép arczok haván,

S bármerre fordúl ellene,

Ott áll piros kisértete.

1837.