BUCSÚ.

Isten veled, hazám, bátrak hazája,

Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!

Gyermek-reményim a bánatim tanyája,

Isten veled, én messze elmegyek;

Ha visszatérek, boldogulva, hon,

Hadd lássam népemet virányidon!

Nem mint Helvétia hótakart tetői,

Nem nyúlnak oly magasra bérczeid,

S tán szebbek a Provence daltelt mezői,

Mint zöld kalászt hullámzó téreid:

Virág mit ér, mit ér a bércz nekem?

Hazát kiván, hazáért ver szivem.

Az ég egy kincset ád minden hazának

S a nemzet híven őrzi birtokát;

Császárról szól a franczia fiának,

Büszkén mutatja Róma ó falát,

Hellásznak kincse egy elomló rom:

Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.

Hallgatva áll Rákosnak szent határa,

Ah, régen hallgat immár a magyar!

S az ősök elenyészett nyomdokára

Az esti szellő új fövényt takar;

Hallgatva áll a tér, szivünk szorul,

S egy köny beszél hazánk nagyságirul.

S egy köny Budáról, mely magas tetőjén

Sötéten áll, egy bús emlékezet,

Nagy sírköve hazámnak temetőjén,

S ráírva mind, mi véle elveszett;

Régen szétdönté az idő falát,

Kövén meglátni a csaták nyomát.

S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek

Az új barázdán s régi hősökön

Kalászai, erőt ad a mezőnek,

Bár rég lefolyt, a férfivér-özön.

Nincs kő határán, nincsen kúnhalom,

De áll a tér s nem vész a fájdalom.

S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának

Nagy tűkörén egy honfiszem pihen,

S magyar lakik a parton, s a hazának

Csak egy romlatlan gyermeke leszen;

Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó,

Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?

S oh én szeretlek néma bánatodban,

Hazám, szeretlek könyeid között,

Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban,

Nehéz keserved melybe öltözött;

Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény,

El még a sír felett is egy remény.

És most isten veled, talán sokára,

Örökre tán, hazám, isten veled!

Rég eltűnt ismert bérczid kék határa,

S tovább siet vándorló gyermeked

Ha visszatérek, boldogúlva, hon,

Hadd lássam népemet virányidon!

1836.