ÁLOM.

Egy álmot álmodék régmúlt napokban,

Csodásan bájost s mélyen kínosat.

Magam valék, megnyílt az ég felettem,

Leszállt egy angyal fényes távolából,

S fejemre tett egy rózsakoszorút,

Oly illatost, olyan virágozót,

Hogy szívem nem birá gyönyörje terhét:

Szerelmet adtam, jó ifjú, neked, -

Így szólt az angyal, bájjal rám tekintve.

S míg ott ülék gyönyörnek érzetében,

Hervadni kezdtek a nyiló virágok,

A zöld levél sárgulva húllt alá,

S tövis-koszoru vérzé homlokom,

Hogy szívem már nem birta kínja terhét:

Szerelmet adtam, jó ifjú, neked, -

Így szólt az angyal, búsan rám tekintve.

Oh álom volt a rózsa s a tövis,

Álom, mely többé vissza nem jövend.

1839.