A BEFAGYOTT VISZTULÁHOZ.

Eljött a tél s rossz napjaid,

Befagytál, szép folyó!

Jégláncz szorítja testedet

S fehér sírtakaró.

S kevélyen jár a gaz csoport

Szent árjaid felett,

Lábbal tiporva kínodat,

Felvágva kebledet.

Te némán állsz, s már hirdetik

Örök halálodat,

Már zsarnokid szined felett

Építik házukat.

De éjtszaka, ha némán áll

Az elhagyott határ,

Mozogni kezdnek habjaid.

Tavasz közelg-e már?

Közelg! Oh ébredj, nagy folyó!

Emeld hullámidat,

Im a mező már zölden áll,

Törd széjjel lánczidat.

És zúgj tovább örömtelin,

Győzelmed fényiben;

Nincs több, ki mostan merne még

Tiporni kebleden.

1838.