REMÉLJ!

MÁRIÁHOZ.

Reményed eltűnt, pusztán áll jövendőd;

Szólsz sóhajtva, s én elhiszem neked;

Mi könnyen ismer szenvedő kebelre,

Mi biztosan a szív, mely szenvedett!

S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem,

Mit nem gyanít a zajgó néptömeg,

Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem,

Bút, bánatot, mit ők nem értenek.

Mert, lám, szerettem én is szép napokban,

Szerettem hőn, hivebben nem lehet;

S én is csalódtam, s néma bánatomban

Én is elátkozám az életet.

S egy szív ha volt, mely szívemet megérté,

Mely értem érezett, egy hű kebel,

Már rég pihen, s a néma sír fölébe

Az elhagyott hiába térdepel.

Magam vagyok. Ifjú és elhagyatva

E nagy világon, hol szeretni kell.

Ki bánja ezt? ők sorsomat irígylik

S e puszta fényt, nem ismert terhivel.

Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak,

S ha kedv derűl fel néha arczomon,

Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet,

Mert nem remélhet annyi sírokon.

Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz,

Kit gyermekek mosolyganak körűl,

Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te?

Ki még szeretni tud, az még örűl.

Oh nézd a rózsafát, téli napokban

Oly búsan áll, virágtalan, komor;

De zöld borítja újuló tavaszszal,

És száz virágtól vídám a bokor.

S e szív, mely hajdan elragadva érze,

Mely forrt, feszűlt gyönyör érzelminél,

E szív ne vetné messze téli álmát,

Ne hajtna új virágokat? - Remélj!

1838.