A NYUGALOM.

A keresztnél méla csendben

Űl a remete,

A homályos erdőségen

Függ tekintete.

Mint mikor, ha béke lészen

Hosszu harcz után,

S fehér zászlókat tüzünk ki

A várak falán:

Úgy ez aggnak homlokán is

Már felvonta rég

Fehér színü lobogóját

A szent békeség.

A keserv vezette egykor

Az ifjút ide,

És e kunyhó szűk körében

Folyt le élete.

Most nyugodtan visszanézhet

Múlt korára ő,

Mint egy védfal áll előtte

Az elmult idő.

»Hála néked üdvözítőm, -

Így imádkozik -

Hogy elmúltak a keservek,

S szívem nyughatik.

Mindazok, kiket szerettem,

Régen nyugszanak,

S kínos vágyim s a reménység

Már nem bántanak.

Mint a lombveszített tölgyfa

Állok mostan itt,

És a vész, bármint dühöngjön,

Fel nem háborít«.

Mély gondokban elmerűlve

Űl a remete,

Fájdalom és öröm nélkül

Hallgat érzete.

A kunyhóhoz víg kedvében

Gyermek közeleg,

És az aggot tisztelettel,

Így szólítja meg:

»Áldj meg engem, szent remete,

Hogy boldog legyek!

A faluból jöttem hozzád,

Eprekért megyek.

Im rózsákat hoztam néked,

Nemde szépeket?

A szomszédok is csodálják

Kicsi kertemet«.

Az agg férfiú megáldja

A jó gyermeket,

S ez, rózsáit általadva,

Vígan elsiet.

Némán űl az agg sokáig,

A rózsákra néz,

S rég lecsillapúlt szivében

Feltámad a vész.

Visszagondol szebb korára,

Hol gyönyört igért

Neki is a gazdag élet,

Mint küzdelmi bért.

Hol a lyányka bíbor ajkkal

Szerelemről szólt,

S elmerűlve nézetében

Ő is boldog volt.

Régen elvirúlt tavasznak

Szebb virágira

Gondol vissza - s egy nehéz csepp

Húll rózsáira.

1834.