Dal egy táviratról

Megjött megint a távirat,

Mely egy rozzant tüdőt sirat,

Mely összevissza, szerteszét

Tárgyalja Gorkij tüdejét.

A távirat, mely rendes, pontos,

Melyet a sajtó híven gondoz

És este-reggel azt a drága,

Hű olvasó fejéhez vágja.

E kis távirat nyáron-télen

Találkozik gyakorta vélem

S arról beszél, arról cseveg,

Hogy a szegény Gorkij beteg.

Alkotni újra nem tud ő,

Fáj benne a híres tüdő,

De gyógyulást keres vitézül

S valahová üdülni készül...

Ha jó idő, ha rossz idő:

Fáj ez a szorgalmas tüdő

S ha alkonyúl, avagy virrad,

Megjelenik a távirat.

S feledni kezdik itt meg ott,

Hogy Gorkij írni is szokott

És szerte azt hiszik majd végre,

Hogy tüdővész a mestersége...

S a távirat, mit Pétervárott

Föladtak, járja a világot

S mint a méh a virágokat:

Minden lapot meglátogat.

És szakadatlan, szüntelen

Itt is, amott is megjelen

S míg ajkát Maxim csókra nyitja -

Ő haldoklónak nyilvánítja.

Bolyongni fog sokáig, ó,

Mint a szívós örök zsidó

S ha porlad is már Gorkij teste,

Él e sürgönyben reggel-este.

Ez az a régi távirat,

Mely mindörökre új marad

S unokáinknak is regéli:

„Gorkij a reggelt meg nem éli”.