A pártpolitikához

Bolond beszéd, hogy egyre vesztünk,

hogy jön az összmonarchia,

hogy nem bírjuk közös keresztünk'

és összeroskad Hunnia!

Hogy alkotmányunk pusztulóban,

s veszélyben a haza, - nem áll;

bár nyögünk a reakcióban,

közel van már az ideál.

48 előtt mik se voltunk,

írott malaszt volt szent jogunk;

„moriamur”-ral udvaroltunk,

hogy „Provinz” ne legyen honunk.

Hogy ettől lázra gyúla testünk,

kockáztatunk: - éltet, vagy halált!...

A túlerő előtt elestünk: -

de a krízis javunkra vált.

Az osztráké lettünk egészen,

míg 67-ben jött Deák:

s a király, békülésre készen,

elismeré a nép jogát.

Amit kivívtunk, - csak közösség:

de szolgaságnál jobb az is;

hát „zsarnokság”-ról szó ne essék,

mert ez a szép frázis - hamis!

A múlt, az elmaradt mögöttünk,

most lettünk nemzet és haza:

magyar király lőn úr fölöttünk,

s mi lettünk trónja támasza.

Mit addig maga vitt az osztrák,

az közös ügy ma, jog szerint:

s ki addig mit se hallgatott ránk,

felénk ma szorongva tekint.

Mert bármi gáncsot vet, hiába!

halad előre a magyar;

ha erejét veti jogába: -

az történik, mit ő akar.

A 67 jogán, ha állunk,

nem lehet nékünk ártani:

ha 48-ra vissza szállunk, -

lehet... sötétbe ugrani.

Kár hát oly vadúl osztogatni

a frázist... köll is ahhoz ész!

Mi sem könnyebb, mint gyujtogatni:

de oltani... haj, az nehéz!