Edvárd király szivaroz

Szomorú kis kommünikék

Röpködnek rólam a világban:

A torkom egyre fáj - nagy ég! -

S a múltkor sánta lett a lábam.

A nyájas olvasó ellágyul,

Sóhajtva súgja annyi száj:

A torka fáj, a lába biccent,

Edvárd király, szegény király!

Egymásután a doktorok

Számomra zord receptet írnak;

Hogy talpraálljon a torok,

Ajálják ezt is, azt is írnak.

Egy óriási állam reszket,

Midőn a trónnak torka fáj -

S konzilium döntötte el ma:

Ne szivarozzon a király!

Türelmes páciens vagyok,

Ki gyógyulás után sóvárog -

De értetek, jó szivarok,

Most Aesculappal harcba szállok,

Ti fínom, illatos havannák,

Nem, nem mondok le rólatok:

Drágábbak vagytok én előttem,

Mint száz egészséges torok.

...Hajdan divatkirály valék,

Az össz-szabókat dirigáltam;

E csillogó kor oda rég.

Hájas, vén spíszbürgerré váltam.

Kártyáról, nőrül is lemondtam,

A szívem csöndesen ketyeg -

De szivarozni, azt tudok még

És szivarozni szeretek.

Nincs passzióm ma semmi más,

Csupán, hogy a kék füstbe nézek...

A szivar füstje szép, csodás,

Az poézis, mámor, igézet.

Midőn a füstben elmerengek,

Szétfoszlik benne a jelen

És vén szívemben újra ott ring

Az ifjúság, a szerelem.

Ha száll a kék füst: ép a láb,

Leszek gavallér wellszi herczeg...

Oh édes, oh idilli percek!

Divatkirály vagyok tovább...

Marienbad eszembe nem jut,

Hasamról elillan a háj...

Professzorok, ne tiltsátok meg,

Hogy szivarozzon a király!