Hetivers [10]

(A mameluk elégiája)

A tisztelt Ház megnyílt újra,

Megnyílt pénteken -

Búsan léptem most beléje,

Higyjék el nekem...

És ahogy körülnéztem bent,

Ajkaimról sóhaj lebbent:

Nem vagyok már többség itten,

Én, a mameluk!

Míg zsibongnak jókedvűen

A baloldalon -

Én szívemben elszállt multam

Sírva gyászolom.

Összetörtek, meggyilkoltak,

Holtabb lettem, mint a holtak:

Elhunyt bennem mindörökre,

El, a mameluk...

Ez a lágy szó - idegen bár -

Oly kedves vala!

Benne volt a menyországnak

Minden alkata.

Napfény volt ez, illat, áldás!

Finom, hálás, könnyű állás:

Dáriussal nem cseréltem.

Én, a mameluk.

Csöppet sem volt fáradságos

A föladatom:

Szavazásra készen ültem

Kényelmes padon.

Elaludtam, fölébredtem;

Úgyvanoztam önfeledten

És tapsoltam és derültem,

Én, a mameluk.

Kormánykocsit húztam buzgón,

S a napidijat,

S voltam, agg Lloyd, engedelmes

Kitűnő fiad

Karriérem fölvirágzott,

Főispánság várt reám ott

S még miniszter lettem volna,

Mint hű mameluk.

S e szép kornak - hogy a kendő

Egyet lebegett -

Az utolsó „Szavazzunk!”-kal

Vége, vége lett...

A fölfordúlt helyzet folytán

Én leszek már itt a Zoltán -

S ő, a vad, obstrukciós úr,

Ő a mameluk...

Csöndes élet isten véled:

Elváltunk mi, el -

Ah, ezentúl szónokolni,

Obstruálni kell.

Rám a balsors nagy csapást mért:

Dolgoznom kell a hazáért -

S rendre leszek utasítva

Én - a mameluk!

Elég, elég... fáj a példa...

Túl nem élem ezt...

Szívem már a drága multért

Meghasadni kezd!

...Ha máskép nem lehetséges,

Átmegyek az új többséghez

S leszek újra csöndes, békés,

Boldog mameluk!...