A szőke meg a barna

Volt egyszer egy fiatal úr

Kinek volt mindig péze bőven,

A péziért korlátlanul

Gyönyörködött úrfink a nőben.

Volt egy babája, volt bizony,

Egy úgynevezett kicsi nője,

Az úrnak kell egy kis viszony,

A nő viszont megél belőle,

Belőle.

S az úrfi úr volt mondhatom,

Vett néki sok szép drága dógot,

Ellátta őtet gazdagon

Lekvittelvén az édes csókot,

A csókot, a csókot.

Jól élt a nő, táncolt, dalolt,

A Ritzbe ette az ebédet,

Autója, kis kutyája volt,

Tetszett tehát neki az élet.

De haj, minden levél lehull,

A szegfű hervad mely virított,

Szól egyszer a fiatal úr:

Mint mondani szokás, szakítok,

Szakítok.

Ne vegye rossz néven babám,

Az ember beleun a nőkbe,

Elég a barnából, az ám,

Ön barna volt, jön most a szőke,

A szőke, a szőke.

Az árva nő, az elhagyott,

Könnyes szemekkel néz az égre,

De aztán gondol egy nagyot,

Megfesteti haját szőkére.

Így ment a kedvese elé

Aki először ámul-bámul,

De hirtelen átölelé:

Miért is válnék el magátúl,

Magátúl.

Miért ne kezdenénk megint,

Hiszen különbség nincs a nőkbe:

A nő, a nő egyforma mind,

Csak egyik barna, másik szőke,

Szöőke, szöhőke.