Apám

Ezüst órája volt, egyfedeles, ócska,

Azt az órát hordta prepa kora óta,

Felhúzta csöpp kulccsal lassan minden este

A kis fia nézte, nézte, óh élvezte.

Azt a vén óráját de tudta dicsérni:

Még az onokáját is túl fogja élni.

Órás ezt az órát nem látta még egy se,

Sose siet, sose késik egy percet se.

Sose késett ő se, bajuszos korába

Reggel nyolc órára ment az iskolába.

Szegény gyerekekbe az ábécét verte,

Rongyos fizetésit avval érdemelte.

Annak örült, hogyha a május kiáradt

S vitte az erdőre azt a gyereknyájat,

Elnézte hogy futnak, hancúznak, hevernek,

Ilyenkor az ember lesz maga is gyermek.

Kivette osztán a hegedűt a zsákbúl

Soha el nem maradt ez a múlatságbúl:

Dalukat kisérte, táncukat diktálta,

Estére a nyáját haza muzsikálta.

Rakodva virággal, csigával meg makkal

Kézenfogvást léptünk sorban alkonyattal,

Piros pillangók az édes álmot hordták,

Azt hiszem Szoboszlón volt a Tündérország.

Óh a hegedűnek a négy szőke húrja

Áldást hozott, áldást a tanító úrra,

Hitták muzsikálni lakziba, névnapra,

Úgy elmaradt, nem jött meg csak virradatra.

Névnapon, lakziba, Lajos napi bálba

Boldog magyarokat büszkén muzsikálva

Százával a nótát a négy ujján rázta,

Négy, öt, hat pulyáját etette, ruházta.

Ő maga, az apjok, mészpipát vett mindég:

Pohár sert se ivott ha csak nem volt vendég

Legfeljebb olvasni járt a Gazdakörbe,

Elaludt a pipa, s maga is, letörve.

Mikor unatkoztam a frakkos banketten,

Kortyoltam a pezsgőt és a rákot ettem,

Meg ha Páris becses borait izleltem,

Akadt olyan percem, hogy keserűt nyeltem.

Néha meg ha túrtam selyem nyakkendőket,

A kezem megállott, elutáltam őket,

Mert az a nyakkendő jutott az eszembe

Kit apám vásárolt mindig Debrecenbe.

Mindig, értsed ezen: egyszer esztendőbe:

S nem is válogatott ő a nyakkendőbe,

Volt ott egy fekete durcás chiffon fajta,

Gyárba varrták össze, fórsriftosan hajtva.

Ismerik remélem, az a régi módi,

Ez szokott tanító urak mellin lógni,

Lelkész is ezt hordja, bíró is vidéken,

Gyengém nagyon régen e nyakkendő nékem.

Nem kell, hogy a grófok dámáinak tessék,

Nincs hiuság benne, nincsen csak tisztesség,

Komolyság van benne, illendőség jóság,

Hűséges szegénység, lemondás, olcsóság.

Jaj de bánom, hogy mind elvesztek, elhulltak,

El nem tettünk egyet, foszlottat, fakultat.

Tartanám vitrinbe, elővenném, nézném,

Sóhajnál lágyabban simitnám, becézném.

Hát te kézi lámpás, vajjon hol lehetsz te,

Kivel a pallón jött sötét őszi este,

Hintáló világod mégegyszer ha látnám,

Apa! - ha még egyszer elébekiáltnám.

Könnyeit cseppenni láttad ugye Isten

Mikor Kossuth Lajost eltemették Pesten:

Néztem én számtátva mint hatéves gyermek

Sirását annak a hű magyar embernek.

Fekete éjfélre, halovány hajnalra

Hallatlan harsona szava ha szólalna,

Égből le a földre fényes angyal szállna,

A temető fáit érintené szárnya.

Sóhajtás suhanna hantoknak alatta,

Rezzenne a csontja annak aki lakja,

Zengene fenséges mennyei karének,

A halottak mind mind szedelőzködnének.

Elhűlve, orrukat fülüket keresve,

Négykézláb, felnyúlva, szédülve, elesve,

Úgy indulnának meg lassan, révedezve

S eszmélni és nyögni meg dadogni kezdve.

Ádám, [v. sz. Apám] fel ne támadj! Harsonaszó, ének,

Isten ne engedje, hogy serkentsen téged.

A te csendes álmod apám álmodd, álmodd,

Álmodd apám, álmodd a régi világot.