A holdhoz

Öklömre támasztom arcomat, felnézek reád, esti vendége a világnak, tiszta égi Hold. Minden este más arcod van. Most árnyék vagy, csak egy vékony karéj ragyog fel belőled, olyan vagy, mint a gyász fölött a remény. Mennyi mindenfélének láttalak világéletemben: vajaskenyérnek, ötkoronásnak, lampionnak, tejgömbnek, a boldogság arcának, narancsnak, ezüst tónak, halotti maszkomnak, Pierrot-fejnek, magnoliának, kardnak, broche-nak, sárgadinnyének és monoklinak a lump ég szemén, bocsáss meg. Én nem tudom már, mi mindennek. Mindig csuda voltál, a gyermekkor ezüst merengése, az ifjú ábrándok démonja, a homályos szomorúság tiszta tükre, az esti gondolatok társalkodónője és a sejtelmek tündöklő lapja, melyen olvasni lehet. Szórakoztató és ámító voltál, bűbájos és borzongató és álmosító és kétségbeejtő.

Suttogva szólok hozzád, mert olyan nagy a lárma. Drága Hold, te tudod, hogy a mindenségnek vagyok híve, hogy az örökkévalóságnak vagyok kérője és a csillagoknak és minden pillanatnak vagyok barátja. Tudod, hogy az életet kérdezem a haláltól és a halált kérdezem az élettől. Tudod, hogy minden fiókot felhánytam a boldogságért és tűvé tettem a világot érte. Te tudod, milyen mély sötétségben vagyok bányász és tudod, milyen tengeren csónakázok. Te ismersz engemet. Te nagyon sokszor néztél, mert én nagyon sokszor néztelek. Lehetetlen, hogy észre ne vettél volna. Úgy láttam, mindig visszanézel rám s ha fellegek közé bujtál, onnan is aggodalommal leskelődöl és előtisztulván, mosollyal hívod szememet tovább. Te tudod, hogy az éghez szegődtem tekintetemmel és az égről nézek mindent, ami idelenn van. De ládd, talpammal a földhöz vagyok ragadva és testemmel és sorsommal az embereknek vagyok foglyuk. Te tudod, hogy gyógyíthatatlanul idegenek nekem az emberek, akiknek mezében futok el a földön. De látod, szív van a mellemben s fejemnek úgy kell lehajolni a szív fölé, mint a doktornak a beteg fölé. Dobog. Fáj.

Az embernek szíve is szívalakú, mint az enyém. Sokszor nem is hiszem, hogy szívalakú a szív, csak egy formátlan darab parázs a pokol tüzéből. Az embereknek a szíve is fájni szokott. Másért, másformán, de fáj. Sajnálom őket s örvendezek, hogy közös tulajdonságunk van. Beszélnek is. Mást mondanak, de az ajkuk fölött repkedő szavak ugyanazok a szavak, amelyekre magam is utalva vagyok. Menekülve keresek mindent, ami közös az emberekkel. Mosolyognak. Sóhajtanak. Könnyek merülnek föl szemükben. Meghalnak. Élnek. Életük tökéletlen. Az emberek boldogtalanok. Aki nem boldogtalan, az szerencsétlen s aki szerencsés, az sem boldog. Sajnálom az embereket. Ostobaságukért is, gonoszságukért is, unalmukért is. Soha senkire nem haragudhatom, soha senkit le nem nézhetek, mert minden ember a halál isteni titkával halad. Míg élnek az emberek, örülnek és szenvednek. Tudod, Hold, mennyivel több szenvedés van a földön, mint öröm. Tudod, hogy most nem udvarolok az örömnek és alig veszem észre az örvendezőket.

A szenvedés mint egy ötödik évszak van most a földön. A szenvedés levegőhullámaiban járok, amelyek fojtogatnak és béklyózzák bokámat. A szenvedés ezerféle és ezerszeres. A szenvedés csodálatos, mert megvan. Itt van, akár a föld, akár a víz. Mondd, Hold, látod a szenvedést? Az égitestek tudnak erről a világról? Nem nézik ki maguk közül a Földet? Nem akarják kigolyózni? Tudjátok-e, hogy itt a szenvedés? Talán csak ennek a bolygónak a levegőjét bírja, tán a Föld flórájához tartozik. A szenvedés a Földnek egyénisége, kiválósága.

Talán a Földnek köszönhetitek a felhőket, mert mint baldachin borulnak a földi szenvedés fölött. A szenvedés idelenn az örökkévalóságból jön, mint az élet és az életért van, amely elmulandó. A mező miveletlen növényei közt gyógyító füveket leltek az emberek. Aki a füvekbe iratot rejtett, tudta, hogy beteg lesz a test és aki illatot lehelt a virágokba, tudta, hogy beteg lesz a lélek. Könnyeket, sóhajt hoztunk magunkkal az útra és a remény élesztőjével élünk és az álom altatójával alszunk. A legegyügyübb lélek is teli van narkotikumokkal és elixirekkel, egy kézipatikát hordoz mindenki magában. A szenvedés ellen, vagyis a szenvedés mellett, annak az érdekében, hogy bírjuk a szenvedést. Hogy éljünk vele. A szenvedés természetes. A szenvedés élet. A szenvedés gazdagság. A meghasogatott, esőtől meglágyított, hótól elnyomott, fagytól dermesztett föld adja ki a búzát és a pipacsot. Virágokhoz érkezünk szenvedéseinkkel. Ha meghalunk: aratunk. Ránk borul az egész élet koszorúja. Jaj, te Hold, ha ráérnék idelenn csak a szenvedésről kimondani, amit elolvastál szememből. Tudod, mit szerettem volna most is? Nem írni mint író, nem költeni mint költő, csak szólani egy szót mint ember.