A vonat

Megy a vonat egyhangu robogással

Az éjszakában, réten-erdőn átal;

Egy elsőosztályu rekeszben

Még ébren üldögélnek ketten.

Hallgatag ülnek s az ablakon át

Bámulják a fekete éjszakát.

Nem látni semmit, ami élet,

Csak a titokzatos sötétet.

Nincs hang egyéb, csupán a kerekek

Vad kattogása. Megy, megy a vonat...

S egyik utas egyszerre megremeg,

A néma tünődésbül fölriad

S halkan, nyugtalanul beszélni kezd.

„...Oly különös... sohsem éreztem ezt...

Hogy utazunk, a csendben, unalomban

A vonat fölött gondolkodtam.

Elálmodoztam, áldva sorsomat,

Hogy első osztályon visz a vonat;

Hogy külön ülhetünk e drága helyre,

Mily bölcsen van rendelve!

Itt nem kell küzdeni, helyért tolongva:

Oly jó e fény, oly kellemes e pompa,

Itt a bársonydiványon

Édes, zavartalan az álom...

Hogy elül vagyunk, külön s kényelemben;

Boldog gőggel töltött el engem...

S most hirtelen, mely mögöttünk robog,

A harmadik osztályra gondolok...

Mi itt kevesen, környezve pompátul,

És ott a harmadik osztályba', hátul,

Kemény fapadon, büzben és sötétben,

Az egyik szomjan, másik étlen,

Szorongva, rázva, összetörve,

Küzködve egy helyért örökre,

Ezernyi bajjal, gyötrelemmel

Utazik annyi, annyi ember...

S egyszerre elvesztem nyugalmamat,

Szorongás lep meg, kinzó, gyáva, vad -

Tudom: itt vannak a hátam mögött

- A harmadik osztály - sokan... sokan...

A vonat velünk őrülten rohan -

S úgy érzem magam, mint az üldözött!

Jönnek... és bennem megremeg a lélek,

Úgy rémlik, mintha minket kergetnének,

Az első osztályt kergetik!

Mi kevesek pedig

Menekülünk - azért vagyunk elül...

S utánunk rohannak szüntelenül,

Diadalmas-szivósan, szakadatlan;

A bársony égni kezd alattam...

Nem lehet tőlük szabadulni,

Akármily gyorsan haladunk mi:

Belénk kapaszkodtak, s idenőve,

Hatalmas erővel törnek előre!

Hiába a gondok, a járom, az éhség:

Meg nem akasztja utjuk sietését...

Ha! - a vonat vágtat zakatolva:

Mintha a lázongás zaja volna...

Len a kerék ordítva robog:

Hallga csak... emberi hangok azok.

Sirnak, követelnek... szidnak, fenyegetnek...

Ujjongva kitörnek szörnyü zsivajban...

Hallga: csörögnek a régi bilincsek!

Reszkess - már forradalom dala harsan!...

Sír a sötétség kisértete mind:

Vérszinüvé lesz az éjszaka kint...

És egyre rohannak... rögtön elérnek:

Nem hallod, nem érted a hangjaikat?!

Ó hogy meneküljünk... semmise véd meg,

Ránk zudul hatalmuk, mint az Itélet

És - összetörik a vonat...”