A mozdony

Füstöt okádva, szilaj robogással

Vágtatok végtelen útakon átal,

Rovom az utam, sohse nyugodva -

Előre! Előre! - az életem ez...

Lobog bennem a tűznek erője, hatalma -

S a végzet a sínekhez leszegez...

Restül, mereven, ridegen,

Szörnyű-szabályosan kimérve nekem,

Gyáva erővel örökre

Leragadva a porba, a rögre,

Huzódnak előttem végtelenül

A sínek, a sínek...

Mindig titeket látlak, ha megyek,

Ó sínek: a föld tele van veletek!...

Felül vagyok, rajtatok én tapodok -

És szolga vagyok... nyomorult rabotok!

Hiába erőm, a hatalmam, a lángom,

Tiétek a cél, akarat!

Nektek rovom én utamat,

Ti vagytok az úr a világon,

Ti vagytok... az Isten -

Sínek, buta sínek!

Forrong, lobog, izzik bennem a tűz...

- Fellázad néha s úgy ösztönöz, űz.

Elhagyni a sínt, mit unok, gyűlölök,

Melyen millió más vonat is dübörög...

Lázít a tűz és tüzel egyre,

Kitörne az ujra, az ismeretlenre,

Hol senki se járt soha...

s mit tüzszemem itt lát,

S mit a sín óvatosan kikerül -

Rombolni szeretném olykor a sziklát!

Titkok homályos ösvényire vágyom,

Szállani gáttalanul... egyedül!

- S villognak ilyenkor,

Kacagva a dőre, vad álmon,

A sínek a sínek...

Értem: jaj annak, aki letér -

Csak az halad, aki a síneken él,

A síneken mindig!

Lezuhan, összetörik, ki lesiklik...

S míg a tűz vadul ég -

A sínbe fogózik a gyáva kerék:

S én tehetetlenül, én leigázva,

Örök-szomjan epedve s lázongva hiába,

A megunt, a gyűlölt utakon maradok...

Restül, mereven, ridegen,

Szörnyű szabályosan kimérve nekem,

Húzódnak előttem végtelenül

A sínek, a sínek...