Balaton

Kitől kérdezzem én azt mi vagyok én, mért jöttem én, mi ez az én itt létem?

Néztem alkonyatot a Balaton arcán, a hullámokat, a hullámokat láttam.

Vér volt a víz színe mintha oda öntötték volna a férfivért s mint sajgó szenvedés, olyan fényes volt.

A hullámok meneteltek, a hullámok egymás után, egymás előtt, egymás mellett

Olyan hosszú komoly sorokban, mint a nemzetek omlását mesélő versek

Tihany oly szürke zöld volt, Tihany temploma oly sárga fehér, mint az ember álma, emlékben.

Én is megkérdeztem volna hangomon, hová mentek ti hullámok, hullámok?

Mint megkérdezték már más magányosok naplementébe borult homlokukkal

S ha kiszakadt vón a szivem akkor sem feleltek volna nekem se a hullámok, a hullámok.

Hallgatózott a part, hallgatózott a füstös lángos ég lerogyva, hallgatóztunk.

De a hullámok úgy mentek mint a némák akik nem tudnak szólni csak zokogni.

Elmentek és jöttek és elmentek s szomoru szomoru szomoru volt ez a végtelenség.