Háztető a Montmartre-on

Mint szétszedett szirmai a megszáradt virágnak,

Olyanok a tetőn a barnúlt cserepek,

S nekem mert csendesen bámulni szeretek,

Elég a háztető is, hogy semmit se csináljak.

Az ablakom szembe van az ócska háztetővel,

Fel se kell nézni, hogy láthassam az eget,

S az ég alatt a karcsú kémény-sereget,

Ez itt Páris fölött mint fekete nádas nő fel.

De nem jó, ugye nem jó menni a messzi égen,

A felhők rajzain szenvedni oktalan,

És nézni végtelen, némán, boldogtalan

Párist, a legszebb várost, ahol semmim sincs nékem.

Füst. Hogy szeretem én a füstöt, az ég virágját,

Ki a kéményből hajt rezegve felfelé,

Halovány, lengeteg növény, a lelkemé,

Virág, fátyol vagy árnyék, száll, eltűnt, merre jár hát?

Ostor pattint, lovacskák csengői felizennek.

Gitáros aggastyán kántál az udvaron.

Rézpénz zeng a kövön, ki dobta le vajon?

E fonnyadt francia dal miért fáj az én szivemnek?

Egy ablak nyitva van, ott űl egy lány feketében.

Lehajtott fejjel varr, jobb karja fel-le jár.

Zöld kalickában csüng egy sárga kis madár.

Hol láttam ezt a képet, gyerekkoromban, régen?

Felnéz a varrásból. Ha most integetnék néki,

Szívemre tett kézzel szerelmet vallanék,

Mint ifjú, víg bohém. Milyen jó volna még

Danolni, hancúrozni, futni, virágot tépni.

Estefelé odalenn a kapu alatt várnám,

Sugdolóznánk s annak csók lenne a fele,

Ittas kis bistroban vacsorálnék vele,

Reggel az ő fejétől lenne gödrös a párnám.

Cserép, cserép, hány lehet egymás mellett egy sorba?

Egy, kettő, három, négy... milyen jól látni mind.

Ócskák közt egy piros, nini, ott egy megint,

Piros, fekete, rozsda, amott meg egypár csorba.

De messzi van az élet, de messzi van az élet,

Ezer csudabódé, támolygó boldogok,

Zászló leng, hinta száll, tűzijáték lobog,

Arany kocsik forognak, tükrös ládák zenélnek.