A szökőkút

Emléket látok, mintha nézném

Félszemmel zöld üvegcserépen,

Borúlt emlék, egy nyári leckeóra.

Akkor tizenöt éves voltam éppen.

Hűvös, fehér tornácon űltünk,

A kis fiú, az anyja és én,

Én a gyereknek mértant magyaráztam,

Az asszony babrált végtelen kötésén.

Kis kert és benne kis szökőkút,

S játszott a víz halk muzsikája,

A napsugár a falon léniázott

S aranyat mért az asszony éj-hajára.

Letette a kötést, és nézett

A szökőkút felé merően,

Karcsún ragyogva nyúlt a víz a csőből,

S eltört, és szétporlott a levegőben.

Aztán kísérte tág szemével

Hogy száll, száll, száll a víz sugára,

Mind leszitált a repedt medencébe,

S az üres égbe bámúlt ő utána.

Sírt-rítt a méteres sugárnak

Örök reménytelen zenéje,

Karszékén hátradőlt a testes asszony,

Ásított, látszott fogai fehérje.

Vörös rózsák kövér kebléből

Felénk lehelt langy, édes pára,

Tolvaj vággyal, szűz irtózattal néztem

Az álmos á-val ásító mamára.