Sorsunkra hagyva

Kuncz Aladár emlékének

Felszállt a vészjel, és körülrepült

Viharmadárként a föld kerekén:

Búvárhajó... kínai partvidék...

Bent emberek és fogyó oxigén.

Lélekzetállító órák, napok,

Aztán az utolsó helyzetjelentés:

Megtettünk mindent, amit tehetett

Ember, tudás, hatalom, szeretet.

Próbáltuk kiemelni.

Nem tudjuk kiemelni.

Sorsára hagyjuk.

Drága Barátom, amíg haldokoltál,

S tűnt a remény, fogyott az oxigén:

Ama távoli, elmerült hajóval

Kapcsoltalak lélekben folyton én.

Rokona volt az minden elveszettnek,

A társtalan haldoklás egymaga, -

A feladottság, az elengedettség,

A menthetetlenség szimboluma.

S Te is az voltál, jaj, Te is, Te is.

A nekifeszült mentő-akarat

Visszahanyatlott tehetetlenül,

S én hallottam, ahogy a világ-végzet

Egy rettentő refrénbe tömörül:

Nem tudjuk kiemelni.

Nem tudjuk kiemelni.

Nem tudjuk kiemelni.

1931 július 13