APPONYI ALBERTHEZ

(midőn egy ellenzéki lakomán a hazaszeretetről beszélt)

Hazafiság! milyen kopott e szó!

Használja minden utcakoptató.

Te új varázst, új fényt adtál neki,

Zászlónkat üde szellő lengeti.

Bár nagyra termett, elnyomott e nép.

Nemes szived jogos haragban ég,

Ha látod az ál-népbarátokat,

Kiket ujongva szolgahad fogad.

S beszélsz. Magasra nyúlik termeted,

S magas célra röpíti lelkedet.

Lélekben is kiválsz e nép közül,

Téged rendelt az ég is őrszemül.

Nagy látkör az, amit szemed belát,

Föllebbentéd jövendőnk fátyolát;

Ragyogni látsz, közelgni messze célt,

Miért e nemzet színe egykor élt.

Dús örökükbe léptek korcsok, ím,

Szétszedve osztozkodnak rongyain,

Törött vázákon, fényes csontokon,

De elhagyatva sír az árva hon.

Beszélj! Szavadra egy ország figyel:

A kishitű s a meddő irigyel;

Csak törj előre bátran, lelkesen:

S úr léssz, ne félj, minden magyar sziven!

Bár gúny, irigység, káröröm fogad,

Csak rajta, űzd ki a kufárokat!

S e népnek, - ó, mily fényes hivatás! -

Te léssz vezére, senki más.