NEM SÍROK TÖBBÉ...

Si fractus illabatur orbis, Impavidum ferient ruinae.

HORATIUS

Nem sírok többé, nem kesergek,

Dacosan fogadok minden csapást;

Nyugodtan várom be a döntő percet,

Hozzon rám életet avagy halált.

Kiváncsi voltam a pokolra:

S megismerém a legmélyebb pokolt;

Egekbe vitt az élet szomja:

S szívem az üdvök tengerébe holt.

Mindenre új fényt szórni vágytam:

S homályban élek, bár lelkem ragyog;

Napszívem eltorzul a sárban:

Minden lehetnék, semmi sem vagyok.

Mindent élvezni, bírni törtem,

Azt hittem, az egész világ enyém:

S elbukom egy hitvány gödörben,

Elvérzem orv kígyómarástul én...

De nem! Hiszen van egy szilárd pont,

Melyen megtörnek a vesztő habok:

Osszátok föl egész világot,

Tűzpontja, napja itt bennem ragyog.

Ha összedőlne, rám szakadna

E zengő, fényes, órjás egyetem:

Szívembül új világ hasadna,

Csodás, gyönyörbe rengő, végtelen.

Minden megdőlhet, semmiségbe hullhat:

Töretlen állok és nyugodtan én;

Belőlem hajt a lét s újból kigyullad

Az örök új világ, az ősi fény.

Bennem, kit égi tűzerő megedzett,

Minden keserv dacos gyönyörre vált;

A döntő perc, az ünnepélyes óra

Csak életet hoz, nem hozhat halált!

[1894. május 16.]