ÁRNY

Egy gondolattól nincsen pihenésed,

Zord réme kísér mindenüvé téged,

Nyugodni sír ölén se hagy:

Akármi lennél, bármi voltál,

Elméd erős, a szíved oltár:

Tennenmagadnak árnya vagy.

Megfogni lényedet - tudom - szeretnéd,

Erőid égi pompáját kifejtnéd,

Elégsz a vágytól, hogy haladj;

Hiába futsz hatvány-erővel,

Belátod sírva majd idővel,

Hogy tenmagadnak árnya vagy.

Érezned kell a roppant űrt magadban,

Betölthetetlen és áthághatatlan,

Hiába forr a szív s az agy;

Nem nyughatol meg semmi célon,

Kacagva kísér, hajt a démon:

Tennenmagadnak árnya vagy!

Teremtés szégyenét itt látva ebben,

Ez, ami rád vadász mindenha lesben,

Légy bármi jó, légy bármi nagy;

Elégsz a vágytól, megragadnád,

Sötét szeméből gúnyt lövell rád:

Csak tenmagadnak árnya vagy!

Atóm vagy s mégis végtelen mivoltú;

Úr vagy, ki szolgál és király, ki koldul,

Az istenálmok roncsa vagy;

Örvény a lelked, színre csilló,

Örök a lényed, élted illó,

Magadnak létlen árnya vagy!

Mit szomjazol mindegyre telhetetlen?

Nyugtot nem lelhet az, mi véghetetlen,

Vágyakbul újra vágy fakad,

Szomjad növekszik egyre jobban,

Nem oltható lángokra lobban:

Magad magadnak árnya vagy!

A gondolat haláli szárnya rebben,

S meghűl a vér a kékellő erekben,

Ifjú szivedhez odafagy;

Szépítenéd és eltagadnád,

Ám démonod ujjal mutat rád:

Árnyék! Magadnak árnya vagy!

[Szenic, 1890. szeptember 8.]