MIND HASZTALAN!

Mind hasztalan! Mit ér a dal?

A légbe zeng s magába hal.

Látom, minden hiába volt,

Köröttem minden néma, holt.

Hiába mondtam éneket,

Szivem sovár és csüggeteg.

Hiába zengtem büszke dalt,

A légbe hangzott és kihalt.

A rokonérző szellemek

Itt hagyták és eltűntenek.

Ah, vége, vége! Nincs remény!

A föld hideg, a föld kemény.

Kemények az emberszivek.

Az ég sötét, minden hideg.

Méltatlan bú most is zokog,

A jók még most se boldogok.

Mártírszivekből vér szakad,

S kinokból újra kín fakad.

A gyáva most is zsarnokol,

S a népek gyöngye haldokol.

A lomha föld tovább forog,

Nem nyeli el a zsarnokot.

Dalomra nem mozdul a nép,

Még most sem úr a jó, a szép.

Mikor jő már a pillanat,

Mely nékem is hatalmat ad?

Fönnen mikor kiálthatok:

Népek! Fegyvert ragadjatok!?

Ah, eljön, érzem, el, a nap,

Dühöd viharja szertecsap;

Harcolni fogsz riadva, nép,

Hogy úr legyen a jó, a szép.

Áldás lesz szentelt vasadon,

S fogsz élni dúsan, szabadon;

S az áldott, békés tűzhelyen

Hiába dal már nem terem.

A hősi szív nem lesz hideg,

Mély szívemet megértitek;

Éneklitek a büszke dalt,

A haragot, a diadalt.

A rokonérző szellemek

Eljönnek és megértenek.

És szólnak: nem hiába volt!

Csak én leszek már néma, holt.

[Szenic, 1890. szeptember 13.]