BÚCSÚ ABDÉRÁTÓL

- 1887. szeptember 13. -

Isten veled te furcsa fészek,

Bolondok s békák városa!

Adieu! Még egyszer visszanézek,

De vissza nem térek soha.

Még egy követ a búcsuzóra,

Ki rátok annyi csúfot szóra,

Még egy követ hajítsatok,

Ti feldühödt pigméusok!

E szív szabad, e szív feled...

Abdéra, hát Isten veled!

Isten veled! Kiűztek innen

A törpe embermímelők;

E faj mégsem száműzhet engem,

Szivembül én száműzöm őt!

Nem nézek többet a cudarra,

Ki szívemet vérezte, marta;

Lábammal eltaposhatám,

De szánalomból meghagyám.

E szív szabad, e szív feled...

Abdéra, hát Isten veled!

Isten veled! Igaz marad bár,

Hogy itt csak egynek volt esze,

Csehül közöttük mégis ő járt,

Csep híja, hogy el nem vesze.

Ó, hogy kinozta lelki éhség,

- Tinektek ismeretlen érzés, -

Fogalmatok sincs, fogadok!

De össze mégsem roskadott...

E szív szabad, e szív feled

Bántalmat, undok tetteket!

Isten veled! Bár meg lesz írva,

Hogy e tömegnek nincs szive,

Nem távozom most mégse sírva,

Nem vagyok érzelgés hive.

Mily fönnen érzék, hogy szerettem,

Előttetek mind ismeretlen,

Sejtelmetek sincs, jól tudom,

E népet gyűlölöm s futom!

E szív szabad, e szív feled...

Lelketlen rom, Isten veled!

Isten veled! Az ifju álmot

Itt álmadám át egykoron;

Közöttetek, ti lanka halmok,

Rohant el szép legénykorom!

Hisz itt szerettem, itt öleltem,

Hiszen mirtusszal itt öveztem

A szűzi nőt, a szép arát,

S itt élt a drága, jó család!

Mindent e szív mégsem feled...

Emléklakom, Isten veled!

Isten veled! Habár te szülted,

Élt itten egy-két jó barát,

Kik igazért, szépért hevültek,

S gyermekeim te ringatád!

Ők itt születtek: nemesebb vér,

Faj, mely kegyelmet sohasem kér;

Magammal viszem azokat,

De kincset hagytam itt sokat!

E szív szabad, de nem feled...

Te drága táj, Isten veled!