EGY TAVASZI NAP.

I.

Bolygunk a mezőkön,

Virágot szedünk,

Rezgő lombok árnyán

Meg-megpihenünk.

Oh ily zöld az erdő,

Oh ily kék az ég,

Ily piros a rózsa

Nem volt soha még!

II.

Virágeső hull a fáról,

Szerelem hulló virága...

Mért búsúlnánk érte, kedves?

Rakva azért minden ága.

Könnyű-vígan, tarka-barkán

Pillangók szállnak körűlünk.

Ki tudhatja, ki mondhatja:

Pillangó-e vagy jó kedvünk?

Kakuk szól az erdő mélyén,

Meddig élünk, kérdezgetjük;

Istenem! csak addig éljünk,

Míg egymást híven szeretjük.

III.

Mint holdfény a kék Szamos vizében,

Fürdik lelkem sötétkék szemedben,

S mint e lomb, mely virágokhoz hajlik,

Omló fürtöm homlokodra lebben.

Mint körűlünk a nyugvó vidéket,

Éj és ábránd szeliden környékez.

És szívünk, mint a madárka fészkén,

Társa mellett, boldogan fölérez.

1847