IDEÁL

Gyakorta jött felém szent fáim alkonyában

Lebegve szárnyain egy kedves Ideál,

Lelkem derűlt miként a Chárisok honában

Az első nyári nap Eos sugárinál.

Csapongva szórta szét fantáziám hatalma

Ifjú korom kecses, de földi képeit,

S mint égi kert virúlt halottaim sírhalma;

S nem ismert szellemnek érzém lengéseit.

Mi hely, mi érzemény, mely álmok bájolának

Sötéten, mint Hypnus s tisztán mint Grácia?

Érzém, de nem tudám nevét szivem honának,

Egy más Paphos vala az, s egy más Arkádia.

Nem mint te Hermáón, s mint Hébe aranyhajával,

Nem mint boldog lakód, léthei szent virány,

Borítva láttam ott az ifjút glóriával,

S plátói lélekként fellengett a leány.

Mely szív, mely ömledés, mely lángoló remények,

S forró találkozás örök sors karjain!

És jöttek a napok, mint égi tűnemények,

S virító rózsaként Sylphidák nyomain.

Mosolygasz, ó barát, hogy érett éveimben

Gyúladva festem én az eltűnt gyermeket,

Ah, most is újulást találok képzetimben,

S könnyebb szárnyain bolyong elmém a föld felett.

S mit tész, ha így adá lantunknak istennéje

Szemlélni tündérfényt a természet körűl,

És terjedő karral szállonganunk feléje,

S sötétben lenni majd, ha bája szétröpűl?

Mikor, mikor lesz, hogy nem fog távozni tőlem

A hullámok között mosolygó bölcseség,

S ez elszendergető Démon kiszáll belőlem,

S elő lepletlen áll a tiszta emberiség?

Nem fényben, mint Olymp, és mégis nem sötéten

Ha foglak, hív anyánk, meglátni, hű fiad?

Nem függve már tovább örökre csalfa képen,

S nem sírván s örűlvén múló álmok miatt.

Ah lelkem e testtel szelíd harmóniába

Pályámon lengjen át vígan mint égi pár,

S egyszerre dűljenek szent kényeim karjába,

Mint egy Anakreon, kit rózsás kelyhe vár.

Álmosd, 1813. szept. 16.