Szellemidézés a New York-kávéházban

A kávé gőze illan át forogva

a téli reggel füstjén szerteszét,

s ott, hol zabáltunk hajdan éhgyomorra

dicsőséget, dohányt és feketét,

nők, villanyok között, tombolva nyersen,

a lehetetlent érzem én magát,

szeszélyt, kalandot, sok-sok régi versem

és ifjúságom vad aether-szagát.

Lásd, most jöhetnél, Osvát. A halál tán

el is bocsát, jelenj meg e találkán,

ragyogj föl a barok oszlop megett,

hadd lássam egyszer még, örökre sértett

gyászomba, rég eltűnt, fényes kisértet,

vezérkedő, roppant szemüveged.