A MEGŐSZÜLT TENGER

„Fölforralja a mély vizet, mint a fazekat és a tengert olyanná teszi, mint a képírók mocsára. Maga után hágy világos ösvényt úgyannyira, hogy aki látná, azt vélné, hogy a tenger megőszült.”

Jób könyve 41.

Megőszült tenger, ez volt a vak remény:

Úgy hagyni vénen a tengert,

Hogy jajgasson,

Hol erős karral habjába csaptam én.

Hogy megőszülten tépje ezüst haját,

Hogy szánják a megőszült tengert,

E megőszült,

Halálraijjedt, óriás banyát.

S ha jön elétek az aggok serege

S kérdi, mi lelte a tengert:

Mondjátok meg,

Hogy itt úszott az Isten szörnyetege.

S mégis képírók képén mocsár, romok

S mégis nézzétek a tengert:

Kissé ősz lett,

De, hajh, semmi, de semmi sem változott.

Úgy csapott belé, mint az Isten nyila

Valaki s nézzétek a tengert:

Képíró-mű

S rajta néhány úri hal-familia.

Óh, én bibliám, mégis maradj titok

S ha nézik a megőszült tengert,

Mondd, hogy egyszer,

Egyszer tán mégis valami jönni fog.

Egyszer talán majd nyílik az Úr ege,

Egyszer tán átszeli a tengert

Villám-csíkban

Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.