Itt, ott / Negyven cigarettám

Szörnyű ott, de jó, hogy

hamar elmehetek. Szörnyű itt, még

az a jó, hogy legalább elmenni nem kell

innen. Mindent neheztelésnek érzek: a galambok

megszokták kutyánkat, feleségem

kaját visz nekik, jönnek, erőszakoskodnak,

most, hogy én megyek kutyánkkal. Semmi

jelentősége, de engem lehangol. Mi

akar tőlem bárki bármit? Én egy hagyományos

elbeszélésen dolgozom, ott valaki

azt írja, mondjuk, valahova, ahova

elmegy, megérkezik, azt írja: látni

se akarlak titeket, ez meg az. Aztán

snitt, egy sörözőben látjuk viszont

őt, megismerkedett egy lánnyal. Na, most

hogyan tovább? Röhögnek a markukba

az ottaniak, már kampó neki, vagy

nagyon is áttekinti? Miért ment? Mit akarnak

tőle, netán megtudni tőle? Megtudjuk? Akarjuk

egyáltalán? Jó ürügy az alaptörténet

mindenfélét elmondani, rendszeresen,

feszültséget teremt, hogy hosszan másról

van szó, nem az van, hogy ez a figura és

ez a lány, vagy hogy ki és miért van a háttérben.

Mint Longchamp egy tévéadásban: harsogó sötét zöld

minden, ilyesmihez illik jól a nyers narancs-szín,

olajpasztellal. A tribünről látszik fél Párizs, nézd,

mondja a figura. Eldobom a csikket.