A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégitetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.