Mint kutya silány házában…

Mint a kutya silány házában,

legeslegutolsó a családban,

kiverten és sárral dobáltan,

és mégis híven és bátran

kiált egyedül a határban

fázva és szeleknek kitártan:

amit kiáltok, úgy kiáltom,

vénen, magamban és ziláltan,

sárosan, rúgdalva, ruhátlan,

híven, remegve és bátran.

Magamra maradtam, magamra,

és hangom mint vén kutya hangja

rekedt már, vagy mintha a kamra

mélyéből jönne, tömlöckamra

mélyéből. /Én vagyok a kamra./

És mire fölér ajakamra,

száz faltól fulladt és bamba,

mert az élet mosott goromba

habjaival, és süket és tompa

iszapot rakott minden ablakomba.

Nagy almáriumaimban néha

szalagokat találok, léha

csecsebecsét. Fakó, únt méla

régi divatok maradéka,

régi gazdagság bús hagyatéka.

S szólok: »Gyermekeim, ti hangok,

vegyetek föl néhány cafrangot,

néhány szalagot és sallangot!«

És fölvesznek néhány sallangot,

gyermekeim, a megfakult hangok.

De abban is csak ügyetlenebbek,

félszegebbek és feszesebbek

– mint kinőtt ruhában – merevebbek

s a koldus irigyeim nevetnek:

de a hangok csak jönnek, tolulnak,

semmivel sem tőrödnek, kibújnak,

s botlódva bár, újak és újak,

gáton, iszapon átnyomulnak,

s fulnak és túrnak és fúrnak,

míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.

S kérdem: »Mit jöttök egyre-másra,

fázva, falva, fakulva, vásva,

hogy szégyeneteket mindenki lássa?

Mért jöttök ki ilyen dadogásra?«

S felelnek: »Dadogunk, botorkálunk,

de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,

dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,

követek vagyunk, utat csinálunk.

Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!

Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.«