Rigmusok a sulinetnek Esterházy Péterről

Kezdetben volt a tinta,

s egy osztályidegen,

majd Fancsikó jött s Pinta,

pápai vizeken.

Azután kisssregénybe

fordult a termelés.

Mozgott a Világ végre

és ez nem volt kevés.

Függő bevezetést nyert

a szépirodalom,

míg lassacskán enyészett

az óbirodalom.

A biztonságot védik,

s van rá alapos ok,

de ki védi a Ladyt?

Tán a fuharosok?[1]

Az APO[2] riadót fú:

Kis! Magyar! Pornográf!

Nyugati kiadók! Hú!

Mein Gott, ein echter Gráf!

Többek tenyere viszket,

kiiktatnák, bizony,

ahogy Spirót az Ikszek,

s Petrit az Ipszilon.

Ám igék állnak sorba,

megannyi hű segéd,

s tizenhét hattyú hordja

közismert álnevét.

Különben is legördül

a vasfüggöny. Ni a!

Ha, ha! Mi zúg? Mi hördül?

Búcsúszimfónia?

A szónak súlya megnő

lefelé a Dunán!

Mi hiányzik még? Egy nő?

Vagy Hrabal könyve tán?

Dehogy! Az erkölcs! Épp most!

A nemzet talpon áll,

és megmenti a démoszt

a kisgazda morál.

Túléltük azt is, ezt is

kibírjuk, noha más.[3]

Harmónia caelestis -

javított kiadás.