Ekhnáton az égben

Ott minden épp olyan. A bánya.

Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök.

Amint tapintja a mészkőfalat:

bizonytalan a pirkadat.

Mintha belülről hajnalodna,

a sziklák vékony oldalán,

s oly áttetsző a kő, a vas,

mint egy végső kudarc után.

Ott az erdő.

Darabokban jár a köd.

Ötujjasan, mint elhagyott kezek,

vagy fölnyúlnak függőlegesre,

már-már uszályos mozdulat,

s jelentésükig el nem érve

halványan folynak a földre,

ahogy vonulnak -

ahogy kinőnek és ledőlnek

ezek a felhős, hosszú törzsek,

egy másik erdő jár a fák közt,

s egy másik lombot hömpölyögtet.

Ott alagút a fák alatt.

Sötét füvek, kavics:

keskenyvágányú sínpár, virradatban.

Ott már a nap, jön gőzölögve,

oldalt hasít be a ködökbe,

jön-jön a néma robogás,

fölszikrázik a fű-alatti fém,

szikrázik a reggel,

míg egy bokor-fal váratlan szökik fel,

mert végetér a sín a fű alatt.

És aztán néhány talpfa csak,

mint néhány zökkenő lépés előre -

a tisztáson megáll a nap.

Ott délelőtt. Ott nagy növények.

Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét,

közötte néhány vasdarab,

fölötte lépes sűrűség,

fehér-küllős növény-napokkal

hullámtalan Tejút és semmi szél.

Mindig. Örökre. Dél.