A zöldruhás asszony

García Lorca emlékére...

Mint hold előtti

szökkenés,

mint csillagbozót-zörrenés,

haja a vízre omlott.

Fekete volt az éj, az ég

fekete,

csillám voltam én,

s Ő várt reám.

Lassan, mint lomha szörnyeteg,

hinárhaja úgy lebegett:

arcomat eltemette.

Béklyóba fogta nyelvemet,

béklyóba fogta az eget,

belém döfött.

Átfúrta minden csontomat,

elnyelte mozdulatomat,

gyökeret vert húsomba.

Fekete volt az éj, az ég

fekete,

csillám voltam én,

s Ő várt reám.

Zöld volt a szája,

zöld a sálja,

zöldet kínált:

zöld hínárt!

Blúza alatt zöld árapály,

ruhátlanul

zöld dagály.

Zöld volt a rét,

zöld volt a szél,

zöld intett:

fehér, fehér!

Zöld asszony

zöld ábránd alatt,

fekete arcom alatt,

fekete arcom alatt.

Az égen megjelent a hold

- alumínium ruhája volt -,

nevetett.

A tó tükre csillogott,

a fekete csillám vibrált,

majd elmerült.

Zöld asszony

zöld ábránd alatt,

fekete arcom alatt,

fekete arcom alatt.

Jóapám álma, Tűzvirág!

Gyermekedért, fiad iránt,

mond el a pásztoros imát:

,,Miért illatozik a rét,

ha vad paták szaggatják szét?

Miért a gyöngy, ha lenn marad,

ha nem ékesítheti nyakam?"