Könnyező Máriáról beszéltek, kisdeddel az ölében:
sírdogál a Szent Szűz, miközben gyermekét eteti.
Jeladás ez a világnak arról, hogy mindenkit utolér
előbb-utóbb a sors, mentse magát, aki teheti.
Tódultunk a templomba fényes nappal csoda-látni
könyökök alatt, vállak felett, ágaskodva meredni a képre,
nem sokat láttunk, inkább csak a sokaság ringott
jobbra-balra, előre-hátra, merőn figyelt az életrekelt mesére.
Figyeltem Mária arcát, szemét, de a bánat helyett
huncut fény szikráját lobbantotta felém:
míg a tömeg rajongva áldotta csodás zokogását,
cinkosan rámkacsintott a bájos tünemény.
Egy korzón forgolódtam gondolatban,
hol egyre-másra nyüzsögnek a nők,
ámde hiába – valahány arcban
én csak egyet láttam kacsintani: Őt.
Bárhogyan is telt-múlt az életem azóta,
hittem a nekem szóló titokzatos jeladásban,
a legendák mindig könnyező Máriáról szóltak,
én pedig csak egy virgonc kismamát láttam,
amint életet kínál éhező fiának,
kibontva keblén az áttetsző, lágy selymet,
kacsintása olykor izgat, máskor türelemre szólít:
sírva-nevetve gyakorold a kegyelmet!
Csíkszereda, 2015. szeptember 27.
A Koholt mesék című, készülő versciklusból.
PoemWiki 评分
暂无评论 写评论