Síró-kacsintó Mária

Könnyező Máriáról beszéltek, kisdeddel az ölében:

sírdogál a Szent Szűz, miközben gyermekét eteti.

Jeladás ez a világnak arról, hogy mindenkit utolér

előbb-utóbb a sors, mentse magát, aki teheti.

Tódultunk a templomba fényes nappal csoda-látni

könyökök alatt, vállak felett, ágaskodva meredni a képre,

nem sokat láttunk, inkább csak a sokaság ringott

jobbra-balra, előre-hátra, merőn figyelt az életrekelt mesére.

Figyeltem Mária arcát, szemét, de a bánat helyett

huncut fény szikráját lobbantotta felém:

míg a tömeg rajongva áldotta csodás zokogását,

cinkosan rámkacsintott a bájos tünemény.

Egy korzón forgolódtam gondolatban,

hol egyre-másra nyüzsögnek a nők,

ámde hiába – valahány arcban

én csak egyet láttam kacsintani: Őt.

Bárhogyan is telt-múlt az életem azóta,

hittem a nekem szóló titokzatos jeladásban,

a legendák mindig könnyező Máriáról szóltak,

én pedig csak egy virgonc kismamát láttam,

amint életet kínál éhező fiának,

kibontva keblén az áttetsző, lágy selymet,

kacsintása olykor izgat, máskor türelemre szólít:

sírva-nevetve gyakorold a kegyelmet!

Csíkszereda, 2015. szeptember 27.

A Koholt mesék című, készülő versciklusból.