(Szonett.)

Homályos fátyol lebeg környékemben

‘s elrejti árját titkos könyeimnek.

A’ sors, iriggye szép reményeimnek,

gúnyolva üldöz minden lépésemben.

Bátyámnak karjánn járván ösvényemben,

ah! hogy ne várjak végre boldogságot,

melly megdücsítse a’ szívbajnokságot

létemmel támadt súlyos tűrésemben?

Oh! szűnny meg kétes szívem panaszkodni.

A’ hajnal hozza már talán kezében,

a’ mi elrejtve volt a’ sors keblében;

‘s azontúl nem fogsz többet fohászkodni

villámja által eggy szempillantásban

örök vidámság támad e’ lakásban.

(A XIX. század első tizedéből.)