Gliczerához.

Ammint barna szemöldökit

Dámonnak, Gliczerám! vagy deli termetét

átilletve magasztalod,

jaj! hogy duzmad epém! hogy löki véremet

a’ szív! Meghalványodik

töstént arczolatom, háborodott eszem

elhágy; nedvesedik szemem,

‘s gördűlő könyeim, bárha tagadgyam is,

árúllyák fene lángomot.

Égek, nem tagadom, fényes üszög gyanánt

égek, Kedvesem! akkor is,

még zög Dámon utánn nyájasan esdekelsz,

‘s bimbózó bizodalmamot

büszkén megtapodod. Jaj! ne halaszd tovább

eljegyzésemet! Ő soha

állandó szeretőd nem lehet; őneki

Dóris mindene. Boldogok,

kiknek szent kötelek szívhabozásikot

végzik, ‘s kiknek az eggy halál

hosszas kéjek utánn oltya szerelmeket.

(1806.)